Spudaea ruticilla

Holomediterrán faj, az Atlasz-hegységtől a Földközi-tenger partvidékén át a Balkán északi területeiig, észak felé az Északi-tengerig és a Baltikum délnyugati részéig terjed; délkeleten (a Balkán déli fele, Kis-Ázsia, Krím, Déli-Kaukázus) ikerfaja, a S. pontica KLYUCHKO, 1968 honos. Areája szorosan követi a mediterrán és szubmediterrán tölgyesek és tölggyel elegyes száraz vegyeserdők elterjedését, Dél-Európában szélesen elterjedt és helyenként gyakori, Európa középső és keleti vidékein erősen lokális és rendszerint ritka. Magyarországon igen lokális, a Bakonyban (Fenyőfő környékén), Kaposvárott, a Budai-hegyvidéken és az Alföld néhány pontján (Jászberény, Bugac, Tompa, Kunfehértó, Gerla, Ásotthalom, Mikepércs) találták eddig. Egyetlen nemzedéke kora tavasszal, március-áprilisban repül, a mesterséges fény és a csalétek egyaránt vonzza. A nőstény április elején tölgyrügyekre, kis csomókban rakja le a petéit. Hernyója nyúlánk, barnásszürke, világos kígyózó rajzolattal. Hátvonala vékony, sötét; a légzőnyílások és a fej fényes feketék. Rejtőzködő életmódú, csak éjszaka táplálkozik. Bábként telel. Tápnövényei Quercus fajok. Védett hazai lepkefajunk. Típuslelőhely: Olaszország, Firenze (= serpylli HÜBNER, [1813]; ilicis BOISDUVAL, 1829; saportae FREYER, 1839). [Ronkay&Ronkay, 2005]

A fej, a gallér és a tor szőrzete világos melegbarna, a potroh egy árnyalattal sötétebb színezetű. Az elülső szárnyak alapszíne a világos melegbarnától a fényes barnásszürkéig változhat, a rajzolati elemek vékonyak, de jól láthatóak. A külső és belső keresztvonal kettős, a belső karéjos, a külső gyengén ívelt. Az árnyékvonal halvány, általában csak a sejt alatti részen látható. A kör- és vesefolt oldalról lapított, világos keretű, a vesefolt alsó harmadában mindig sötét folt foglal helyet, csapfolt nincs. A rojt az alapszínnél sötétebb, szabályos világos foltozású. A hátulsó szárny sárgásszürke, erős sötétszürke behintéssel, elkülönült szegélytér nincs. A holdfolt csak igen halvány.