Polyommatus thersites

Egész Európában megtalálható faj, csak az Északi-tenger európai partvidékéről és Skandináviából hiányzik. Az Altajig élnek populációi, délen a levantei térségig honos. Az elülső szárny felső szegélyének hossza 13-16 mm, a hím felül ibolyáskék, keskeny, fekete szegéllyel. A szárnyak tövét bundaszerűen fedik a kék illatpikkelyek. A nőstény barna, a szegélytér narancssárga folt­sora a hátulsó szárnyon fejlett, és átfolyhat az elülső szárnyra is. A hátulsó szárny szegélye mentén kékeslila alapon fekete pontocskák is díszlenek. A nőstény példányok esetében gyakori a tőtéri kék behintés. A fonák hi­degszürke vagy barna, határozott rajzolattal, az elülső szárny sejtjében soha sincs folt. A narancssárga foltok a szegélytérben fejlettek, rendszerint söté­tek, olykor vörhenyesek. A hátulsó szárnyon a sejtből kiinduló fehér fol­tocska sok esetben feltűnően nagy. A nőstény szárnyainak felszínén a kék behintés intenzitása, illetve a hátulsó szárny szegélyének rajzolata rendkívül változé­kony. A nálunk nem ritka, teljesen kék nőstények neve f. caerulea. Egész elterjedési területén meglehetősen egyöntetű képet mutat, Szabó ssp. pergratájának (a típus lelőhelye a budai Hármashatár-hegy) leírása bárme­lyik populációra ráillik, és a leíró nem adja meg az új alfajt a többitől elkü­lönítő bélyegeket sem. Ezért a ssp. thersites szinonimjának kell tekintenünk. Szabó egyik érvként az alfaj nálunk kifejlődő évenkénti két generációját em­liti. A thersites szinte egész elterjedési területén kétnemzedékes. Két nemzedéke fejlődik évente. Az első május köze­pétől június közepéig, míg a második július közepétől augusztus közepéig repül. Melegebb években szeptember végi vagy október eleji példányok is feltűnnek, ami részleges harmadik nemzedékről árulkodik. Élőhelye: kedveli a meszes talajt, így löszön, dolo­miton, mészkövön és meszes homokon egyaránt előfordul. Homokpusztá­kon, legelőkön, kaszálókon vagy üde réteken, fölhagyott gyümölcsösökben és szőlőkben, hegyvidéken sziklagyepekben, szikár legelőkön él. A kolóniák egyedszáma magas. A hímek „őrjáratozva" keresik a nőstényeket, amelyek nagyon keveset mozognak, és életüket rendszerint néhány négyzetméternyi területen élik le. A lepkék nektárforrásai főként lila virágok, elsősorbanimola (Centaurea), a hímek sokszor tömegesen szívogatnak a nedves földön. A nőstény petéit a hernyó tápnövényére, a takarmány-baltacimre (Onobry­chis viciifolia) rakja, megfigyeléseim szerint homoki élőhelyein (Göd és Pócsmegyer) a zászlós csüdfűre (Astragalus onobrychis). Hernyója mirme­kofil, hangyagazdája egy még leíratlan Lasius faj és a Tapinoma erraticum. A Kárpát -medencében kizárólag mészkövön, lősz-pusztákon él (például Mátraalja, Hegyalja) a magasabb hegyvidékekig (például Carpaticaum: Eucarpaticum [Kis-Fátra] és Transsylvanicum [Csíki- és Gyergyói-havasok]). Kovács Lajos több mint egy tucat magyarországi lelőhelyéről tud, Hruby pedig csak egy-két dél-szlovákiai lelőhelyet említ. Ez a helyzet minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a leggyakoribb hazai rokonfajtól, az Ikarusz-sokpöttyösboglárkától (P. icarus) sokáig nem különítették el, így alig állt rendelkezésre vizsgálható gyűjteményes anyag. Nem veszélyeztetett faj. Jelenléte az élőhely még viszonylag természetes, kevéssé bolygatott állapotát kiválóan jelzi.