Polyommatus dorylas

Spanyolországtól Közép-Európán és a Balkán-félszigeten át Kis-Ázsia keleti részéig elterjedt faj. A Kaukázusban a P. armenus váltja fel. A Mediterráneum nyugati felében több közeli rokona is él: az ezüstös P. nivescens, a magashegységi P. sagratrox és a P. golgus; mindhá­rom az Ibériai-félszigeten honos, míg a P. atlanticus az Atlasz magashegy­ségi részeinek endemikus faja. Az elülső szárny felső szegélyének hossza 17-18 mm. A hím szárnyainak felszíne ragyogó világoskék, szegélye és az erek vége fekete, egyébként rajzolat nélküli, a rojtozat krétafehér. Fonákja melegszürke vagy barnás, a szokványos sokpöttyösboglárka-rajzolattal mindkét szárnyon. Elül­ső szárnyán nincs sejtvégi folt, a szegély mentén széles fehér sáv fut. A nőstény felül barna, olykor tőtéri kék behintéssel. Hátulsó szárnyszegélye rendszerint narancssárga foltokkal díszített, ritkán az elülsőn is. Fonákja olyan, mint a hímé, csak sötétebb. Nem változékony faj, csupán a nőstény példányok narancssárga szalagjának nagysága és a tőtéri kék behintés intenzitása válto­zik. Faunaterületünkön két földrajzi alfajra tagolódik:

- mezei sokpöttyösboglárka Polyommatus dorylas dorylas (Denis & Schiffermüller, 1775) [leírását lásd fent).

- nagy mezei sokpöttyösboglárka Polyommatus dorylas magnus (Czekelius, 1917):

Czekelius az erdélyi alfajt mint „Lycaena hylas ab. geographica magna" írta le. Mivel leírásából egyértelműen kiderül, hogy földrajzi rasszról van szó, a Nevezéktan Nemzetközi Kódexe szerint a név alkalmazható, és így prioritá­sa van a „Plebicula dorylas magna Bálint, 1985" név előtt. A típuspéldány valószínűleg a nagyszebeni Brukenthal Múzeum Czekelius- gyűjteményében van. A két alfaj elkülönítése problémamentes: a ssp. magna sokkal nagyobb (ak­kora, mint a Iolana bolas), a hímek enyhén zöldes árnyalatú kékek, fonákjuk sokkal sötétebb (egyes példányok barnák), a nőstények felül barnásfeketék, narancssárga folt csak ritkán díszlik a hátulsó szárny felszínén. Repülési idő: azssp. dorylas kétnemzedékes. Az első május és júni­us hónapokban repül. A második július végétől szeptember közepéig látható. A ssp. magnus egyetlen nemzedéke június végétől augusztus elejéig repül. Élőhelye: elsősorbanmészkövön él, de előfordul más talajokon is, sziklagyepekben, pusztákon, szikár legelőkön és havasi szikla­görgetegeken. A hímek erőteljesen repülnek, a nőstényeket keresve. Sokszor csapatosan szívogatnak a nedves földön. A nőstény igen keveset mozog, többnyire a tápnövény közelében tartózkodik. Az első nemzedék nektárfor­rásként elsősorbankakukkfüvek (Thymian spp.) és szegfűk (Dianthus spp.), a második ördögszemek (Scabiosa spp.) virágait keresi föl. A nőstény a pe­téket a hernyó tápnövénye, a magyar nyúlszapuka (Anthyllis vulneraria) tö­vébe, a föld közelébe rakja. A hernyó mirmekofil, hangyagazdája a Pannonicumban a még leíratlan Lasius faj és a L. niger. A ssp. magnus élőhelyei kőfolyások, sziklagyepek, sziklás legelők, kaszá­lók. A hímek igen erőteljesen repülnek, viselkedésük hasonló a mezei sokpöttyös-boglárkáéhoz. A hernyó tápnövénye a havasi szapuka (Anthyllis alpestris), amely egyben a lepkék fő nektárforrása is. Kárpát-medencei elterjedése: a Praeillyricum és a Pannonicum mészköves területein mindenütt megtalálható, másutt csak rit­kán. A Carpaticum északi részén ritka, míg a Biharicum, Praemoesicum és Campaneum területén, ha szórványosan is, de mindenütt megtalálható. Ettől keletebbre csak a Transsylvanicum nyugati részébe hatol be (pl. Vargyasi­szoros), ahol már a P. dorylas magnusszal hibridizálódik. A P. dorylas magnus a Carpaticum Transsylvanicum alrégiójában sok helyütt gyakori. Az ssp. dorylas faunánk egyik érdekes és jellemző tagja, min­denképpen védelmet érdemelne. Kovács kereken húsz lelőhelyét adja meg, míg Hruby - a régi adatok mellett - Szlovákiából alig néhány újat sorol fel. Jelenleg számos helyen előfordul, és több tájvédelmi körzetben (Bala­ton-felvidék, Vértes stb.), továbbá egy-két nemzeti parkban(Bükk és Agg­telek) területi védelme megoldott. A ssp. magnus előfordulását már Abafi-Aigner és társai jelzik a Gyilkostó környékéről. Később, szinte minden faunisztikai munka említi a Keleti-Kárpátokból „Lysandra hylas" vagy „L. dorylas" néven. Védelemre érde­mes, a Kárpát-medence faunájának endemizmusa. Élőhelyeinek egy része még tradicionális művelés alatt áll, másik része teljesen hozzáférhetetlen, sziklás, törmeléklejtős oldalakban van (például az Öcsém és Nagyhagymás oldala a Keleti-Kárpátokban). Minthogy a két alfaj biológiája is meglehető­sen különböző, lehetséges, hogy a további kutatások bebizonyítják faji kü­lönállóságukat is.