Keletre Ukrajnáig, délre a Balkán-félsziget hegyvidékéig elterjedt faj, a Mediterráneumból hiányzik. Az Ibériai-félszigeten testvérfajai, a P. caelestissimus és a P. asturiensis élnek. Dél-Franciaországban és Katalóniában a P. hispanus váltja fel. Az Appeninnekben a P. apennina, míg Korzikán a P. nufrellensis honos. Az elülső szárny felső szegélyének hossza 15-18 mm. A hím szárnyainak felszíne aranyoszöld fényű ezüstkék, széles, fekete szegéllyel. A hátulsó szárny szegélyterében foltok díszlenek. A nőstény barna, hátulsó szárnyának szegélyterében narancssárga foltokkal és fekete pöttyökkel (ez a mintázat ritkán az elülső szárnyon is látható). Mindkét ivar fehér rojtozatát az erek végződésénél fekete pikkelyszőrök sűrű csomója teszi tarkává. Fonákjukon jellegzetes sokboglárúlepke-rajzolat díszlik, a hím alapszíne szürke, a nőstényé barna, az elülső szárnyak világosabb árnyalatúak. A hátulsó szárny szegélytéri narancssárga szalagja különálló, apró foltokból áll.A hímfekete szegélyének szélessége és a hátulsó szárnyszegély mintázata, illetve a nőstény narancssárga foltjai és egyéb rajzolati elemei változékonyak. Faunaterületünkön igen ritkák a kék nőstények (f. syngrapha), a Magyar Természettudományi Múzeum kárpát-medencei példányt őriz. Ugyanígy nagyon ritkák a kissé sötétebb alapszínű, kékesebb hím példányok. Július közepétől szeptember elejéig repül, egy nemzedéke. Élőhelye: száraz réteken mindenütt, mészkövön helyenként tömeges. A hímek sebesen repülnek és keresik a nőstényeket, olykor tömegesen szívogatnak ürüléken, elhullott állatok tetemein vagy a nedves földön. Éjszakára „alvóközösségeket" alkotnak, ahol tíz-húsz példány együtt éjszakázik a fűszálak végén. Nektárt legszívesebben lila virágokon, így aszaton (Cirsium) és imolán (Centaurea) szívogatnak. A hernyó tápnövénye a tarka koronafürt (Coronilla varia), a nőstény rendszerint a növény tövére vagy a tő mellé, a földre petézik. Hernyója mirmekofil, hangyagazdái Lasius és Myrmica fajok. Az egész faunaterületünkön elterjedt, és a mészköves, löszös vidékeken egyes helyeken kifejezetten gyakori, a síkságtól kezdve (Pannonicum: Peszér, Rém) a Kárpátok láncolatáig (Carpaticum: Bélai-havasok, Király-kő). Régebbi adatok szerint is az egyik leggyakoribb boglárkalepke, Kovács faunamunkáiban közel ötven magyarországi előfordulási pontját adja meg. Az élőhely beerdősülésére különösen érzékeny, ezt eredményezheti akár kaszálás, akár a legeltetés elmaradása.
MEGJEGYZÉS: A Polyommatus coridonnal szoros összefüggésben meg kell említeni két másik „fajt”, melyeket a szakirodalomban is viták öveznek, „problémás” fajoknak tekinthetők:
1. Polyommatus slovacus (Vitáz & Bálint, 1997)
Bálint Zsolt faunakötetében (BÁLINT, 1996) a következőket írja:
„Eddig csak az Inóci-hegységből ismerjük, Vágújhely és Trencsén körzetéből. Az elülső szárny felső szegélyének hossza 15-16 mm. A hím szárnyainak felszíne fényes ezüstzöld, keskeny és elmosódott fekete szegélylyel az elülső szárnyon, de a hátulsón a szegélyben foltok díszlenek, a szegélytér alapszíne fehér. A nőstény barna, szárnya szinte teljesen rajzolatmentes, csak a hátulsó szárny belső szegélyében van egy-két, esetleg három pötty. Mindkét ivar fehér rojtozatát az erek végződésénél fekete pikkelyszőrök teszik tarkává. Fonákjukon a jellegzetes sokboglárúlepke-rajzolat látható, a hím színe fehér, a nőstényé világosbarna, az elülső szárny világosabb árnyalatú. A hátulsó szárny szegélytéri narancssárga szalagja különálló, apró foltokból áll. Nem különösebben változékony faj. Repülési idő: május elejétől június közepéig az első, majd szeptembertől október elejéig a második nemzedék repül. Élőhelye sziklás, déli kitettségű mészköves hegyoldalakon él, ahol sűrűn nő a boróka. A hímek sebesen repülnek, keresik a nőstényeket. A nőstények fűszálak végén üldögélnek, „ugrálva" repülnek, sötét színük miatt nehezen követhetők. A lepkék kakukkfüvön (Thymus), ördögszemen (Scabiosa) és szegfűn (Dianthus spp.) táplálkoznak. A hímek tömegesen szívogatnak a nedves földön. Több nőstényt is megfigyeltem, amint a patkófű (Hippocrepis comosa) tövére petézett. Kárpát-medencei elterjedés: eddig kizárólag a Vág völgyének középső részéről ismerjük, a Pannonicum és a Carpaticum határáról. A fajt csak a közelmúltban írták le, de már Schwartz is megemlíti, hogy a „coridon" ezen a területen már május elejétől repül. A Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében van néhány régebbi, Pazsiczky által 1912-ben, Trencsénben gyűjtött példány.”
Álláspontom szerint a P. slovacus önálló faji rangra emelése helytálló. A két jól elkülönülő nemzedék (szemben a mindenütt egynemzedékes P. coridonnal), valamint a nagyobb sorozat vizsgálata alapján a két faj küllemében (színében, formájában) is egyértelműen látható eltérések megalapozzák a faji elkülönítést.
2. Polyommatus polonus (Zeller, 1845)
Bálint Zsolt faunakötetében (BÁLINT, 1996) a következőket írja:
„Típuslelőhely - Poznan(Lengyelország). Általános elterjedés - Európa keleti része. Spanyolországi és szíriai adatai valószínűleg téves határozáson alapulnak. Leírás - Az elülső szárny felső szegélyének hossza 15-16 mm. A hím szárnyainak felszíne tompa ezüstzöld, viszonylag széles és határozott fekete szegéllyel az elülső szárnyon, de a hátulsón a szegélyben foltok díszlenek. Fonákján jellegzetes sokpöttyösboglárka-rajzolat látható, a fonák alapszíne fehér, az elülső szárny valamivel világosabb árnyalatú. A hátulsó szárny szegélytéri narancssárga szalagja különálló, apró foltokból áll. Nősténye ismeretlen (lásd alább a jegyzetet). Változékonyság - Az ismert példányok egyöntetű képet mutatnak. Hasonló faj - Az ezüstkék sokpöttyösboglárka (P. coridon) hímjének alapszíne a szárnyak felszínén sokkal csillogóbb, fekete szegélye szélesebb. Ugyanez a helyzet a szlovák sokpöttyösboglárkával, csak ennek alapszíne még ezüstösebb. Repülési idő - Júliusban repül. Élőhely és biológia - Száraz gyepekben, elsősorbanlöszpusztákon gyűjtötték. Biológiájával kapcsolatos egyéb adatok nem ismertek. Kárpát-medencei elterjedés - Egyetlen adata ismert a Pannonicum területéről (Eupannonicum: Deliblát). Jegyzet - Számos kis-ázsiai és balkáni fajhoz hasonlóan a P. polonus is valószínűleg csoportjának (corydonius) a legnyugatibb képviselője. Minthogy számára Európa klimatikus adottságai kedvezőtlenek, a faj fokozatosaneltűnőben van,sőt lehetséges, hogy teljesen ki is pusztult. A nőstények meghatározása igen nehéz, és mivel a polonust hibridnek tekintették, ezért nőstényét nem is azonosították. De bizonyossággal állítható, hogy példányai megtalálhatók a nagyobb gyűjteményekben - más fajok közé sorolva.”
Álláspontom szerint a P. polonus semmiképpen nem tekinthető önálló fajnak, ehhez túl sok az ellentmondás. Polonus példányok a fent írt élőhely-típusokon időről-időre előkerülnek, de csak rendkívül ritkán (hazánkból eddig valószínűleg kevesebb, mint kéttucatnyi példánya ismert), és mind hím. A P. polonusnak nem ismert sem a tápnövénye, sem jól behatárolható populációi, továbbá nőstény példány sem, márpedig ez Európában, ahol a lepkék kutatása több száz éves múltra tekint vissza, csaknem elképzelhetetlen, függetlenül attól, hogy egy adott faj mennyire ritka vagy állományai mennyire lokálisak. A P. polonus egyértelműen a P. coridon és a P. bellargus hibridje, olyan kivételes körülmények (éppen megfelelő időjárási és ezzel szorosan összefüggő rajzási feltételek) között jön létre, amikor a késői rajzású, későn kelt P. coridon nőstényei (a hím P. coridonok repülésének „lecsengését” követően), továbbá a P. bellargus szeptember második felében, szeptember végén megjelenő részleges harmadik nemzedékének hímjei párosodnak. Az így létrejövő polonus hibridek szárnyalakja és rajzolata inkább a P. coridont idézi, míg színe a két faj színeinek „keveréke”, világoskékes, fémesen csillogó.
