Plebeius argus

Franciaországtól az Altaj lábáig elterjedt faj, Mongóli­ában már nem fordul elő. Délfelé a Balkán-félszigeten át Kurdisztánig ha­tol. Az Ibériai-félszigeten testvérfaja, a P. hypochionus honos. Korzikán a P. corsicus fordul elő. Az elülső szárny felső szegélyének hossza 12-15 mm. A hím szárnyainak felszíne felül mély tintakék, széles, fekete szegéllyel. A hátulsó szárny fekete szegélye mellett az erek között fekete foltok díszlenek. Fo­nákja ezüstszürke, a fekete pontok körül fehér gyűrűvel. A hátulsó szárny középtéri foltsora és a szegélytér naracssárga rajzolata között széles, szinte egymásba folyó, fehér nyílhegyfoltok ragyognak. A szegélytér fekete folt­jaiban fémes pikkelyek (boglárok) láthatók. A nőstény barna, a hátulsó szár­nyon rendszerint narancssárga szegélytéri foltokkal. Igen változékony faj, ami valószínűleg annak kö­szönhető, hogy populációi monofágok. A tavaszi nemzedék kisebb, mint a nyári. A hímek fekete szegélyének szélessége igen változó, akárcsak a fonák színe. Vannak fehér, és vannak egészen sötét példányok. A nőstény szár­nyainak felszínén a narancssárga szalag olykor csak nyomaiban látszik, máskor pedig még az elülső szárnyra is átterjed. Nálunk csak nagyon ritkán fordulnak elő olyannőstények, amelyeknél a szárnyak töve kék (f. aegon): eddig egyetlen példány ismertBorosjenőről (Arad megye, Románia). A dél-erdélyi populációk kissé sötétebbek, hasonlóak a balkániakhoz. Alfaji elkü­lönítésük nem indokolt, mivel sötét színű példányokat (sőt, melegebb évek­ben teljes generációkat) az egész faunaterületen találhatunk. Évente két nemzedéke van.Az első május közepétől június végéig repül, majd a második július közepétől augusztus végéig. Élőhelye: mindenütt előfordul, ahol élőhelye nem boly­gatott. Ugyanúgy megtalálható síkságon, domb- ás hegyvidéken, mint ha­vasokban. A lepkék ragaszkodnak élőhelyükhöz, a hímek territóriumot tar­tanak, sokszor csapatosan szívogatnak nedves földön, ürüléken vagy elhullottállat tetemén. Elsősorbanlila színű virágokat látogatnak. A nőstények keveset mozognak. A hernyók életének utolsó időszakát Lasius fajok bolyában tölti, ennek megfelelően a faj hernyóinak életmódja specializálódott. A populációk általában monofágok (a hernyó egyetlen tápnövényre specializálódott), így egy-egy zárt kolónia esetén nemcsak a szárnyak rajzolata, hanem az ökológia is jellegzetes. Általam megfigyelt kárpát-medencei tápnövények: réti nyúlsza­puka (Anthyllis vulneraria), szártalan csüdfű (Astragalus exscapus), tarka ko­ronafürt (Coronilla varia), patkófű (Hippocrepis comosa), szarvas kerep (Lotus corniculatus) és takarmánylucerna (Medicago sativa). A P. argus a Polyommatus icarus mellett hazánkban a leggya­koribb sokboglárú lepke, de mindenképpen szem előtttartandó az a tény, hogy Németországban és Svájcban az utóbbi évtizedekben olyannyira megritkult, hogy néhány német szövetségi állam és svájci kanton vörös könyvében véden­dő fajként szerepel. Ennek oka a civilizáció oly mértékű térhódítása, amit már a széles ökológiai spektrummal rendelkező fajok (amilyen például a P. argus) sem képesek tolerálni. Az újabb és újabb építkezések, területrendezések a po­pulációkat felaprózzák, és az állandó bolygatás miattaz esetlegesen újra kolo­nizálható területeken csak akkorra alakulnak ki az optimális viszonyok, amikor a faj természetes terjedési hatósugarán már kívül kerültek. Az ezüstös plebe­jusboglárka igen könnyen telepíthető, ahogy azt angliai és franciaországi kí­sérletek eredményei bizonyítják. Telepítésével nagyobb kertekben vagy par­kokban érdemes kísérletezni.