Pieris mannii

Elterjedése: Marokkóhegyvidéke, szigetszerűen Dél‑Európától Kis-Ázsiánkeresztül Szíriáig. Legészakibb előfordulása a Kárpát‑medencében ismeretes. Rokona, a valamivel nagyobb és fonákján zölddelrajzolt, aMediterráneum keleti felében elterjedt P. krueperi északon csak aBalkáni-hegységig hatol.Az elülső szárny felső szegélyének hossza 20-22 mm. Az elülső szárny csúcsfoltja kiterjedt, félhold alakú. A középtér fekete pöttye mindkét ivaron élénk, nagy és szögletes. Hátulsó szárnyának fonákja „füstösebb". A tavaszi generáció kisebb, a nyári nagyobb és sötétebb. Az irodalom (Fauna Hungariae) a bükki populációt ssp. reskovitsi néven különbözteti meg. Az alfaj érvényes leírását Gozmány közölte 1968-ban (Fauna Hungariae) Szabó Richárd kézirata alapján.' Minthogy a hazai populációk nem mutatnak semmilyen eltérést összehasonlítva a bihariaktól és bánátiaktól, vagy akár a balkániaktól, véleményem szerint a bükki populáci­ók elkülönítése indokolatlan. Általában két (május-június, július-szeptember) nemze­déke fejlődik évente, de melegebb esztendőkben a harmadik is megjelenhet. Élőhelye: bozótos, sziklás területek, kizárólag mészkö­vön. A faj élőhelyéhez ragaszkodik, nem kóborol. A Kárpát-medence belső területein már 250 m magasságban, de a bánáti hegyekben 1000 m fölöttfor­dul elő. Hernyója a közönséges dercevirágon (Cardaminopsis arenosa) él. Igen érzékeny faj, élőhelyének beerdősülésével eltűnik. Így az utóbbi évtizedekben számos, korábbról ismertbükki élőhelyén nem sikerült előfordulását megerősíteni, és a kutatók a Gömör-Tornai-karszton sem találtak erős populációt. Bár a faj területi védelme hazánkban megoldottnak látszik a Bükki-, illetve az Aggteleki Nemzeti Park területén, igen fontos lenne a kárpát-medencei kolóniák pontos feltérképezése és a faj biológiájának alapos kutatása. A bánáti Domogled oldalában helyenként még gyakori.

Az imágó csápja vékony, a bunkó széles tojásdad. Tora szőrös, a szőrzet szétterül, potroha viszonylag rövid. Elülső szárnya széles, csúcsa tompa vagy kihegyesedő. Elülső szárnyának csúcsterén a fekete folt nagy, majdnem négyzet alakú, olykor megnyúlt és a külső szegély mentén legalább a cu₁ ér végéig terjed.

A hím elülső szárnya krétafehér, rajzolata többé-kevésbé megegyezik a sziklai fehérlepkéével (Pieris ergane), de sokkal sötétebb, kormosfekete. A hátulsó szárny sötét foltja a felső szegélyen az rr ér végződésénél nagy háromszögletes vagy megnyúlt ék alakú. A szárnyak fonákja megegyezik a sziklai fehérlepkéével (Pieris ergane), de színe élénkebb, tisztább szalmasárga, az m₃-cu₁ érközben ülő fekete petty pedig ugyanolyan erős, mint a szárny felszínén. A nőstény homályosabb krétafehér, minden sárga árnyalat nélkül, rajzolata többé-kevésbé megegyezik a sziklai fehérlepkéével (Pieris ergane), de sokkal terjedelmesebb, mélyen lenyúlik a külső szegély mentén, a rajzolati elemek pedig kormosfeketék. A tőtér behintése erős, a belső szegélyen sötét, elmosódott csík nyúlik az alsó pettyig. Hátulsó szárnya olyan, mint a hímé, de elülső szárnyán két fekete petty van.

Dél-európai és Kisázsiai faj, amely Magyarországon csak a Bükk-hegységben és a Tornai Karszton fordult elő. Hazai állományai valószínűleg kipusztultak.

Élőhelyei fellazuló száraz lomboserdők és cserjések voltak. Irodalmi adatok szerint a tápnövénye a szárölelő pajzstok (Peltaria alliacea), hazánkban a réti kakukktorma (Cardamine pratensis) lehetett és dercevirágról (Cardaminopsis arenosa) is nevelték. Két nemzedékének imágói áprilistól májusig valamint júliustól augusztusig repül.