Lycaena tityrus

Nyugat-Európától a Balkán-félszigetet, Kisázsiát és a Kaukázus térségét érintve Délnyugat-Szibériáig elterjedt. Az Alpok magasabb részein testvérfaja, aL. subalpina honos, amelyet egyes szerzők csak a tityrus alpesi alfajánaktartanak. Az Ibériai-félszigeten a L. bleusei tenyészik, ennél a fajnál a második nemzedékhez tartozó nőstényen farkinca látható. Az elülsőszárny felső szegélyének hossza 14-18 mm. A hím alapszíne melegbarna, kontrasztos, fekete rajzolattal. A hátulsó szárny szegélyterében rendszerint narancssárga foltok díszlenek. Elülső szárnyának fonákja szürkéssárga. ­A nőstény szárnyainak közép- és szegélyterében sok a narancssárga, illetve narancspiros szín, elülső szárnyainak alakja kerekebb, nem olyan kihegyezett, mint a hímnél. Fonákjának alapszíne melegebb sárga, több szegélytéri pirossal. A második nemzedék példányain rendszerint sokkal több a narancssárga, illetve narancspiros szín, fonákjuk is sárgább. A nőstény szárnyainak felszínén a narancssárga-piros behintés erősen változékony, akárcsak a hímek hátulsó szárnyán a szegélytéri szalag. A Kárpát‑medencében két alfaj fordul elő (L. tityrus tityrus és L. tityrus argentifex). Repülési idő: két, egyes években három, többé-kevésbé egymásba folyó nemzedéke repül május elejétől szeptemberig. A ssp. argentifex kizá­rólag egynemzedékes. Élőhely: síkvidéktől egészen a középhegységig elő­fordul magasfüves, dús vegetációjú réteken, árokpartokon, utak mentén, ir­tásokon és nyiladékokban. Röpte gyors, de rendszerint hamar megül. A hímekterülettartók. Hernyójának tápnövényei lóromfajok, elsősorban a mezei oka (Rumex acetosa) és a juhsóska (R. acetosella). A Kárpát-medencében mindenütt előfordul. A Carpa­ticum néhány szubrégiójában (Transsylvanicum: Geticum, és részben Prae­nioesicum) a ssp. argentifex a jellemző. Alacsonyabb területe­ken (hegyi medencék, hegylábak) az ssp. tityrus honos. Régi adatok szerint is általánosan elterjedt és gyakori faj. A helyzet napjainkbansem változott. Egyik leggyakoribb tűzlepkénk. Egyes szerzők az alpesi ssp. subalpinát különálló fajként tárgyalják. Ennek analó­giájaként a ssp. argentifexet is önálló fajnak kellene tekintenünk. Az min­denesetre bizonyos, hogy a két alak külön-külön származott le a tityrusról, egymásból nem vezethetők le.