Cupido minimus

Az Ibériai-félsziget központi részétől Eu­rázsián át az Amur-vidékig elterjedt faj. Mongóliában és Tibetben testvérfaja, a sokkal nagyobb C. magnus él. Az Ibériai-félsziget délnyugati részében (Murcia) másik testvérfaja, a C. carswelli honos, amelyet kipusztulás veszélyeztet. Az elülső szárny felső szegélyének hossza 9-11 mm, szárnyai­nak felszíne sötétbarna vagy fekete, a hímeken gyakranláthatók fémesen csillogó, kékeszöld pikkelyek, különösen a szárnyak tövénél és a középtér belső felében. A hátulsó szárnyon nincs farkinca. A fonák szürke, a szárny­tövet is kék behintés borítja. Az elülső szárny középtéri foltsora többé-ke­vésbé párhuzamosan fut a külső szegéllyel, a hátulsón „kígyózó", rendsze­rint a hatodik pötty van legközelebb a szárnytőhöz. A hímek fémeszöld behintése egészen erős is le­het, egyes esetekben viszont redukálódott, de még ilyenkor is található - el­szórtan - néhány zöld pikkely a szárnyfelületen. A különösen nagy példá­nyokat f. alsoides néven írták le. Évente két nemzedéke van.Az első április közepétől repül június elejéig, a második július-augusztus folyamán. Hegyvidéken csak egy nemzedéke van. Élőhelye: karszt-bokorerdők, löszpuszták, száraz gye­pek, szikár legelők, sziklás hegyoldalak, főként mészkövön. A lepkék ak­tívak, a hímek olykor csapatba gyűlnek a földön vagy nagyobb fűcsomók körül. A hímek territóriumot tartanak, a környezetből kimagasodó fűszálak végén ülve őrzik területüket. A lepkék ragaszkodnak élőhelyükhöz, sokszor még a szemközti dombra sem repülnek el, bár kicsinységük miatt a szél könnyen nagyobb távolságokra is elragadhat egy-egy példányt. A lepkék nektárforrása elsősorbankakukkfű (Thymus spp.), de különböző pillangósvirágúakon is gyakrantáplálkoznak (Anthyllis, Colutea, Genista, Lotus, Trifo­lium stb.). A hímek tömegesen szívogatnak pocsolyák mellett vagy állati ürüléken. A nőstény a hernyó tápnövényének virágjába rakja petéit, nálunk elsösorban a réti nyúlszapukára (Anthyllis vulneraria) és a dudafürtre (Colu­tea arborescens). Hernyója mirmekofil, hangyagazdái többféle genusból ke­rülnek ki (Formica, Lasius, Myrmica és Plagiolepis). Faunaterületünkön mindenütt előfordul, síkvidéktől a magashegységekig. A régebbi faunisztikai irodalom is mint gyakori fajt tárgyalja, jelenleg is sok helyütt előfordul, nem veszélyeztetett.