Celastrina argiolus

Északnyugat-Afrika mediterrán partvidé­kétől Eurázsián át Japánig elterjedt, Észak-Amerikában is előfordul. A fajnak számos rokona él az orientális faunarégióban, de a palearktikus területeken is sok fajt találunk, különösen a Himalája nyugati vidékén gyakori a nagyobb ter­metű C. huegelii és C. gigas. Az elülső szárny felső szegélyének hossza 12-17 mrn. A szárnyak felszíne ragyogó világos liláskék, igen keskeny, fekete szegéllyel, amely a csúcstérben kissé kiszélesedik. Fonákja fehér, a tőteret ragyogó kék pikkelyek borítják. A szokásos sokboglárúlepke-rajzolat apró, fekete pontocskákból áll, az elülső szárny középtéri foltsora a szegélyhez igen közel helyezkedik el. A szegélytér rajzolata általában hiányzik, vagy rajzolati elemei teljesen elmosó­dottak. A nőstény fonákja olyan, mint a hímé. Szárnyainak felszíne világosabb kék, fekete szegélye szélesebb és áthúzódik a szárnyak felső szegélyére is, a hátulsó szárny belső szegélye mentén pedig foltokra szakadozik.A második és harmadik nemzedék nagyobb, szárnya­ik felszíne sötétebb és lilásabb, a fekete szegély mindkét ivaron sokkal szélesebb. Faunaterületünkön három nemzedéke fejlődik évente. A legkorábban megjelenő boglárkalepke-féle, első nemzedékének hímjei ko­rai tavasz esetén már március végén láthatók, és május közepéig repülnek; a második nemzedék június-júliusban, majd a harmadik augusztus végétől október elejéig repül. Magasabb és nedvesebb területeken kétnemzedékes. Eredetileg ligetes, bozó­tos erdőszegélyek lakója, de gyakorikertvárosokban és nagyobb parkokbanis. Kóborlásra hajlamos, nincsenek helyhez kötött populációi. Egyes helyeken évekig nem észleljük, majd hirtelen megjelenik és gyakori lesz. Ennek valószí­nűleg az az oka, hogy a tavaszi, langyos szelekkel távoli területekre is eljut. Sebesen repül, általában fejmagasságban vagy akár a lombkoronaszint fölött. Pihenéshez előszeretettel ül út menti bokrok és sövények magasabb leveleire. A tavaszi nemzedék hímjei löszterületeken és mészköves biotópokban sokszor tömegesen szívogatnak állati ürüléken vagy nedves földön. A nyári generáció tagjait legtöbbször különféle aszatfajok (Cirsium), a sédkender (Eupatorium cannabinum), vagy a földi bodza (Sambucus ebulus) virágain láthatjuk szívo­gatni, vagy egyesével táplálkozás közben a földön ülni. Olykor a bodzavirágo­kon hemzsegő levéltetvek által kiválasztott mézharmattal táplálkoznak. A hí­mek jellegzetesen viselkednek a nőstény keresése közben: sövényeket és fákat repülnek körbe, a lombok mélyedéseibe „be-bekukkantva", merta nőstények szeretnek félárnyékos helyeken ülni. Petéiket a hernyó tápnövényének virágrü­gyeire rakják. Természetes élőhelyein ez a kutyabenge (Frangula alnus), a csí­kos kecskerágó (Euonymus europaeus) és a veresgyűrű som (Cornus sangui­nea), míg lakottterületeken elsősorbana borostyán (Hedera helix) és a magyal (flex aguifolium). Hernyóját olykor hangyák őrzik, kapcsolatuk laza, több ge­nusba (Camponotus, Crematogaster, Formica, Lasius és Myrmica) tartozó dol­gozót is megfigyeltek. Faunaterületünkről nincs autentikus megfigyelés han­gyagazdáival kapcsolatban. A Kárpát-medencében mindenütt megtalálható. Régebbi adatok szerint is gyakori, bár minden valószínűség szerint jelenleg még elterjedtebb, mertkertvárosokban és parkokbanminde­nütt telepítik a borostyánt és a magyalt. Ez utóbbi természetes úton is terjed, nemcsak a kertvárosban, hanem a Budai-hegyekben is közönséges.